Emlékember

Szürke a füst, ahogy kicsorog a szádból és tekeregni kezd az ujjaid előtt. Fásult már a szívem a szerencsétlenkedésemtől, hogy még a bagófüst is közelebb van hozzád, mint én.

Hogy még az is közelebb van hozzám, mint te.

Szusszanok.

Csend van és éles a könyököd a korláton. Megfoghatatlan vagy, ahogy kibámulsz az erkélyről: belőlünk, máshová.

Illetlen, morgom. Mocorog bennem a félsz, ahogy nézlek.

Aztán rajtakapottan lesütöm a szemem: most valaki olyannal vagy, aki nem én vagyok.

- Hideg a szemed - hangsúlytalanul szállnak felém a szavak, mintha füstöt beszélnél. Bénának tűnik innen a csuklód, ahogy hetykén pöckölsz egyet a cigiden.

- Csak kék – válaszolom készségesen, és lesöpröm a hamut a szívemről.

- Szeretlek.

Halkan koppannak a szavak a szívemen.

Kemény.

Sóhajtok.

Te valaki olyat szeretsz, amilyennek engem lerajzoltál magadban.

Aki szereti a szépséget és a flegmaságot, akinek cinikus a vigyor a szája szegletében, és nem viseli el az idiotizmust. Aki hűvösen bámulja a felhőket a korláton ücsörögve egy bögre barackos teával a kezében.

Aki valaki más.

Tudod, hogy nem fogok ellentmondani. Hogy büntetlek téged (és magamat) azért, akik nem vagyunk, ahogyan te is büntetsz minket azért, akik lehetnénk.

- Valahol mindketten hibáztunk – sóhajtok és felnézek a szemedbe. Nem lesz élettel telibb az enyémtől, valahol most szomorúak vagyunk mindketten.

- Sosem hibáztam. – Magadat mented, és én elhiszem neked.

Kortyolok a teából, ma még az alkony sem az igazi. Mintha egy fekete-fehér fényképpé redukálódott volna az egész világ, persze tudom, hogy csak ez az erkély ilyen mosolymentes.

Mindig szeretted a fekete-fehér fotókat, én meg nem bánom, mert képes vagy velük annyira elhallgattatni, hogy csak gondolati szinten legyek én, de ott aztán remekül.

Persze olyankor mindig tudom, hogy én még megvagyok magamnak, a tükörképem ezt mondja, mikor megkérdezem tőle, és én hiszek neki.

Olyankor kicsíptetem a szívem a ruhaszárítóra, hadd szellőzzön meg napozzon egy kicsit, olyan sápadt mostanában.

Olyankor félek, hogy már vége van. Hogy mi már régen idegenek vagyunk.

- Holnap elköltözök – mondom és látom a sóhajt a szemedben. – Ha akarsz, meg fogsz találni.

- Úgyis tudod, hogy nem foglak keresni.

Mosolygok, dehogynem.

Te csak morogsz, nekem meg őszinték a szavaim, ahogy rád pillantok.

- Ha majd egy szép emlék leszek, azt akarom, hogy hívj fel. Nem akarok egy lenni a félhalott emlékemberek közül, élni és fájni akarok a fejedben. – Megállok az ajtóban, nem-hátra figyelek és hallgatom a csend sutyorgását, feje a fejem mellett, kicsit zavar a kalapja. Fekete.

- Rendben.

Az ajtókeretet pöckölöm a körmömmel („idegenek”), félszeg a mosolyom. És félrenézek, mert csend van, és éles a könyököd a korláton.

Mert láttam, hogy szürke a füst, mikor kicsorog a szádból.

2011. szeptember 22-24.