Tegnap beszélgettünk nagyapámmal. Semmiről, költészetről, versekről. Azt mondta, szerinte feleslegesek a mai költők, mert annyian voltak előttünk, hogy mindent elmondtak már.
Én elveszetten tiltakoztam, felhoztam a posztmodern verseket, hogy milyen jó, hogy nem csak egyféleképpen értelmezhetjük, hogy ő is ráillesztheti az életére. Láttam rajta, hogy hiszi is meg nem is, amit mondok, ő meg minden bizonnyal látta rajtam, hogy mindjárt sírok, nem is forszírozta a dolgot.
Furcsa volt. Úgy éreztem, engem nevez feleslegesnek, hogy a semmiről beszélek ódákat és nincs olyan szavam, amit ki ne mondtak volna előttem.
És fájt. Úgy értem, tudtam, hogy nem nekem szól, csak ő nem hisz a kortárs költészetben (nagy szavak, inkább mai költészetben), én viszont tényleg nem tudtam nem magamra venni, szóval tényleg furcsa volt.
Rájöttem, hogy szeretek vele beszélgetni.