2013. szeptember 8., vasárnap

úgy beszélek mintha máshoz

ahol az irodalom drog
büntetendő

ahol az irodalom nem tűr kivet magából
mint fattyút mint mindent ami nem-te

ahol az irodalom alázat és
megázás az esőben elfolyó vonalaid
mocsokszürkesége

ahol az irodalom feszes és elfojtott és fogak között sistergő
szitokszó
oda

2012. január 8., vasárnap

"koldultam a szívem"

hörögnek bennem
gondolatok
falra fröccsennek
indulatok
kacsáznak el a
pillanatok
elhúznak néha
nagy vonatok
figyelj, most éppen
hit-kutatok

nem találok
semmi szépet
pillangót vagy
pár fényképet
és hörögnek bennem
gondolatok
és falra fröccsennek
pillanatok
és kacsáznak el az
indulatok ~



kihúzlak az életemből.

~*~

Kittinek (nem téged húzlak ki az életemből, amúgy), akitől nem csak hogy a szívem koldultam, de még a címet is.

2011. szeptember 25., vasárnap

Eszmecserék, semmik

Tegnap beszélgettünk nagyapámmal. Semmiről, költészetről, versekről. Azt mondta, szerinte feleslegesek a mai költők, mert annyian voltak előttünk, hogy mindent elmondtak már.
Én elveszetten tiltakoztam, felhoztam a posztmodern verseket, hogy milyen jó, hogy nem csak egyféleképpen értelmezhetjük, hogy ő is ráillesztheti az életére. Láttam rajta, hogy hiszi is meg nem is, amit mondok, ő meg minden bizonnyal látta rajtam, hogy mindjárt sírok, nem is forszírozta a dolgot.

Furcsa volt. Úgy éreztem, engem nevez feleslegesnek, hogy a semmiről beszélek ódákat és nincs olyan szavam, amit ki ne mondtak volna előttem.
És fájt. Úgy értem, tudtam, hogy nem nekem szól, csak ő nem hisz a kortárs költészetben (nagy szavak, inkább mai költészetben), én viszont tényleg nem tudtam nem magamra venni, szóval tényleg furcsa volt.
Rájöttem, hogy szeretek vele beszélgetni.

Emlékember

Szürke a füst, ahogy kicsorog a szádból és tekeregni kezd az ujjaid előtt. Fásult már a szívem a szerencsétlenkedésemtől, hogy még a bagófüst is közelebb van hozzád, mint én.
Hogy még az is közelebb van hozzám, mint te.
Szusszanok.

Csend van és éles a könyököd a korláton. Megfoghatatlan vagy, ahogy kibámulsz az erkélyről: belőlünk, máshová.
Illetlen, morgom. Mocorog bennem a félsz, ahogy nézlek.
Aztán rajtakapottan lesütöm a szemem: most valaki olyannal vagy, aki nem én vagyok.

- Hideg a szemed - hangsúlytalanul szállnak felém a szavak, mintha füstöt beszélnél. Bénának tűnik innen a csuklód, ahogy hetykén pöckölsz egyet a cigiden.
- Csak kék – válaszolom készségesen, és lesöpröm a hamut a szívemről.

- Szeretlek.
Halkan koppannak a szavak a szívemen.
Kemény.
Sóhajtok.

Te valaki olyat szeretsz, amilyennek engem lerajzoltál magadban.
Aki szereti a szépséget és a flegmaságot, akinek cinikus a vigyor a szája szegletében, és nem viseli el az idiotizmust. Aki hűvösen bámulja a felhőket a korláton ücsörögve egy bögre barackos teával a kezében.
Aki valaki más.

Tudod, hogy nem fogok ellentmondani. Hogy büntetlek téged (és magamat) azért, akik nem vagyunk, ahogyan te is büntetsz minket azért, akik lehetnénk.

- Valahol mindketten hibáztunk – sóhajtok és felnézek a szemedbe. Nem lesz élettel telibb az enyémtől, valahol most szomorúak vagyunk mindketten.

- Sosem hibáztam. – Magadat mented, és én elhiszem neked.

Kortyolok a teából, ma még az alkony sem az igazi. Mintha egy fekete-fehér fényképpé redukálódott volna az egész világ, persze tudom, hogy csak ez az erkély ilyen mosolymentes.
Mindig szeretted a fekete-fehér fotókat, én meg nem bánom, mert képes vagy velük annyira elhallgattatni, hogy csak gondolati szinten legyek én, de ott aztán remekül.

Persze olyankor mindig tudom, hogy én még megvagyok magamnak, a tükörképem ezt mondja, mikor megkérdezem tőle, és én hiszek neki.
Olyankor kicsíptetem a szívem a ruhaszárítóra, hadd szellőzzön meg napozzon egy kicsit, olyan sápadt mostanában.

Olyankor félek, hogy már vége van. Hogy mi már régen idegenek vagyunk.

- Holnap elköltözök – mondom és látom a sóhajt a szemedben. – Ha akarsz, meg fogsz találni.

- Úgyis tudod, hogy nem foglak keresni.

Mosolygok, dehogynem.
Te csak morogsz, nekem meg őszinték a szavaim, ahogy rád pillantok.

- Ha majd egy szép emlék leszek, azt akarom, hogy hívj fel. Nem akarok egy lenni a félhalott emlékemberek közül, élni és fájni akarok a fejedben. – Megállok az ajtóban, nem-hátra figyelek és hallgatom a csend sutyorgását, feje a fejem mellett, kicsit zavar a kalapja. Fekete.

- Rendben.
Az ajtókeretet pöckölöm a körmömmel („idegenek”), félszeg a mosolyom. És félrenézek, mert csend van, és éles a könyököd a korláton.

Mert láttam, hogy szürke a füst, mikor kicsorog a szádból.



2011. szeptember 22-24.

Szerelem, kilóra

I.

"Reszketett a mennyezet, és ő mégsem törölte ki a reszketést a szeméből."


Egy évvel ezelőtt



Aznap csütörtök volt. (Luna hunyorog, a csütörtökök mindig kékek, olyan lilás mélykékek, tudod, mondja és sóhajt, a kék lilásan is mélykék marad.
Ez pont annyira volt igaz, mint ahogy a péntekek vörösesen sárgák, vagy hogy minden szerda napfényszínű.)

Luna életében mindennek van jelentősége, ez volt az első szabály, amihez mindenki igazodott. Ezt mindenki megértette az első szóváltáskor, mindenki, aki beesett Luna kék szemén át a lelkébe.
Így hát érthető, hogy kevesen igazodtak ehhez az első szabályhoz.

(Márpedig Luna élete kötetlenül szabályos. Ez egyszerre ellenpélda és példa, pont, mint Luna maga. Ő az egyszerű túlbonyolultság, aki sosem haragszik, de mindig ítél, aki nem hazudik, és aki hangokból és színekből megmondja, hogy ki vagy, vagy ki lehetnél. Aki néha elfelejti, néha sajnálja, hogy az ember (és ő) sosem lehet több saját magánál.)

Így hát ezen a csütörtök hajnalon Luna feküdt az ágyában. Aznap korán felébredt, és csak figyelte Rolf arcát. A férfi lelke olyan fűzöld volt, mint a tekintete, és ő szeretett volna benézni hozzá, hogy minden rendben van-e odabenn. Rolf szentimentálisnak tartotta és mosolygott, mégis megfogta a kezét reggelente.
A férfi feje ott feküdt a párnán, hosszú, búzaszőke hajszálai szerteszét hevertek, mintha nem találnák a fejet, amihez tartoznak. Szerette volna végighúzni a kisujját a zöldszemű szemöldökének ívén, az orrán, a szemhéján, szerette volna körberajzolni a száját, az állkapcsából kitapogatni a lelkét.

(Mintha azt csak úgy tapogatni meg kopogtatni lehetne, mosolyog Luna, és folytatja a mesélést.)

Rolf óvatosan, lassan lélegzett, mintha félne végigszántani a levegővel a csenden. Luna csak szuszogott a mellkasához kucorodva, a másik arcát tanulva; egyik keze a saját hasán, a másik a szőkéjén volt. Mintha megvédhetné magukat.

Aztán a suhanc elfordította a fejét, és lassan megrebbent a szemhéja, még dacolt a valósággal. Luna nem mozdult, csak a hüvelykujját siklatta megnyugtatóan a másik köldöke fölött. Rolf ujjai az övéibe csúsztak, és mély, morgós hangon szállt a lány felé a szokásos jóreggeltszeretlek.

Napi rutin volt ez, amit az első esetlen, zavarban eltöltött reggel után elsajátítottak. Rolf szája ilyenkor mosolygott, de a szemét még lehunyta.

A férfi fordított magukon egyet – ő hajtotta a fejét Luna melleire, és karolta át az egyik karjával. A nő lehunyta a szemét, és játszadozott a másik hajával.

Aztán ez a reggel is úgy telt, mint a többi: jött a vekker, és kicsörögte az álmot a szemükből. Luna laposakat pislogott, hátha elkap még egy alacsonyan repülő álomfoszlányt, de nem járt túl sok sikerrel.
Ásítozva kicsoszogott a konyhába, a tarkóját dörzsölgette, míg készített egy kávét. Rolf, mire lefőtt az aznapi koffeinadag, felöltözve kibotorkált a szobából, és lehuppant a telepárnázott székre, aztán megégette a nyelvét az itallal. Ekkor már Luna is nyüszögött egy keveset, és egy sebtében előkapott joghurttal hűsítette a fájó pontokat.
Aztán sóhajtottak egyet, és mindenki ment a maga dolgára: ő zuhanyozni, a férfi munkába.

A vízsugár alatt állva Luna megint rájött, milyen boldog érzés is tud lenni, hogy van, aki részese a reggeleknek. A talpával vidáman dobogott a zuhanytálcán, a kezébe csorgatott babatusfürdővel próbálta kisikálni a bőréből a tegnapokat. Néha, pillanatokra elhitte, hogy sikerült. (Aztán meglátta a tükörképét a szemközti falon.)

De nem, a tegnapokra nem gondolunk, szorította össze a fogát Luna, és erősebben dörzsölte be a szappant. A tegnapok tegnap voltak, ma meg ma van.

A törölköző puha volt a talpa alatt, és ugyanolyan bolyhos körülötte. A körkörös, töretlen mozdulatsor, a mély, egyenletes légvételek megnyugtatták.

Ahogy felrángatta magára a kedvenc virágmintás szoknyáját és bekapcsolta a szandálja csatját, eldöntötte, hogy munka után benéz majd Ginnyhez. Nem számít, hogy mi lesz a fogadtatása.


~*~

Kopp. Kopp. Kopp.
Csönd.
Kopp. Kopp. Kopp.

Luna tudta, hogy Ginny majd beengedi, már csak azért is, mert ismerte őt annyira, hogy tudja: Luna eltántoríthatatlan a céljától. És ha az ő célja az, hogy Ginny ajtót nyisson neki, akkor a lány előbb vagy utóbb ajtót fog neki nyitni.

A szőkeség már éppen emelte a kezét a következő sorozathoz, mikor a küszöbön meglátott két lábfejet. A testkezdemény nem ragadt le itt, folytatódott, jöttek a térdek, csípő, két kar, vörös hajzuhatag, egy épp csak felleső szempár. A Weasley-lány sarkon perdült, és visszasurrant a nappaliba, ahonnan jött.
Luna óvatosan lecsúsztatta a lábáról a szandált, és Ginny után ment. Aztán megállt a küszöbön, és az ajtónak támaszkodva beszívta a hajlakkszagú magányt.


Ginny szörnyen és dacosan festett egyszerre. A szeme alatt kisbőröndök, míg a körmén pattogzásnak induló vörös körömlakk volt; a fejét elfordította, kinézett az ablakon. Szeme, szája ki volt festve, mintha Harry mégis betoppanhatna, annak ellenére, hogy ő küldte el. A kezeit keresztbefonta a mellén, egyik lábát átvetette a másikon, és idegesen kalimpált.

Luna lassan átsétált a szobán, mintha ennyivel szétvághatná a teret. Halkan szuszogva leereszkedett az egyik fekete bőrfotelbe.

Aztán csak ültek a csönd közepén, és Luna érezte, hogy az egész már régen nem ugyan az. Azt is, hogy Ginny ezt nem érti meg, és miérteket keres.


~*~

Luna végigsimította a lábujjaival a fűszálakat, csúszva lépett, érezni akart mindent, amit lehetett, a szellőt, a napot, több dimenziót akart a pillanatba gyűrni, rétegeket pakolni magába valakiből, aki nem ő.

Feküdt a fűben, és nem tudta, mikor került oda mellé Harry. Nézte, ahogyan a nap utolsó fénysugara próbálja elérni a felhők lábát, és sikertelenségétől dühösen lilába borítja az eget.
Lassan jött a kék, a sötét, a csillag. Egyenként kúsztak fel az égre, mintha kicsit még tartanának a naptól, vagy egymástól: Luna nem tudta, melyiktől jobban.

Valami ilyesmi volt az ő helyzetük is Harryvel, azzal a Harryvel, aki ott élt és lélegzett mellette, mintha a dimenziók, a pillanat része lenne, mintha ő is érezné a mindent. Talán így is volt.

A fekete hajú halkan beszélt, csak úgy a világba, Lunába.
- Luna, szerinted mi a szerelem mértékegysége?

Ő nem akarta megsérteni a másikat, de ez nem ilyen egyszerű.

- Szerintem a szerelem nem mérhető mértékekkel, literrel, kilóval.
- De ha mégis.

Csönd.
Mosolygott és nem válaszolt. Harry felé fordult, és nézte az arcát, mintha egy pillantásba bele lehetne pakolni mindent, és kilóstul, szerelmestül oda lehetne adni a másiknak.

Luna hirtelen nehezen lélegzett, az éjszaka és Harry szeme nehezedett a szájára.
Ezer meg ezer gondolat vágott magának utat a fejében gyorsvonati sebességgel – a szőkének esélye sem volt megfogni őket, túl illékonyak voltak, de annyit még így is megállapított, hogy az összes valahogy Harry körül keringett, mintha ő lenne az egyetlen biztos pont.

Harry már Luna ajkain lélegzett, és ő örömmel tüdőzte le a lelkét. Egymás szemébe bámultak, kék a zöldbe, zöld a kékbe, és abban a dimenzióban hirtelen ők ketten lettek a minden, a szellő és a fűszálak, és a rétegek mind.

Abban a pillanatban nem volt tegnap és holnap, csak a most és az itt.


~*~

(A dolgok sosem ilyen egyszerűek, mosolyog Luna, sosem csak egy dimenzió létezik. Sosincs egyetlen, nagy igazság (a tiéd vagyok és ennyi elég), mindig csak rész-igazak és nézőpontok, és kapcsolatok és azok tönkremenése.)

Harry másnap este átment Lunához, ő meg teát főzött, vöröset. A bögrét melengette a tenyerei között. Harry hangja rekedt volt és nehéz, és a lány hirtelen émelyegni kezdett, az alakban randalírozó fecskepárt figyelte a zöld szemek helyett.

- Tudom, Luna, hogy nem szeretsz hazudni, de ezt egyszerűen nem tehetem meg Ginnyvel. Ennek titoknak kell maradnia, meg kell értened. Hiába rontottuk el a kapcsolatunkat, ő attól még a barátnőm, és szeretem minden nyűgjével és önkényességével együtt. – Harry hangját valami morbid függők csüngték le a földre. Luna sajnálta, ahogy a másik szavai koppannak a padlón, meg az ő szívén. – Meg kell értened. Szeretem őt.

Egy mondat kellett a csendnek.
Egy mondat kellett a szívnek.
Egy mondat kellett Lunának, hogy elforduljon a madaraktól, és felöltse tartalékmosolyai egyikét.

- Persze, hogy értem, Harry. A titkok elvégre ezért titkok. Titkosak.

Ahogy a férfi kilépett az ajtón, Luna felemelte az állát és felpislogta az érzelmeit a plafonra. Reszketett a mennyezet, és ő mégsem törölte ki a reszketést a szeméből.


~*~
Másfél hét múlva egy szőke, láthatóan fülig beléhabarodott férfi mellett ébredt. Rolfnak hívták.

Szép volt a szeme.






II. 

"Steril volt a szíve, ahogy tekintete arrébb siklott, és látta, hogy Rolf és egy fehér köpenyes férfi beszélget tőle pár lépésre."


A jelenben


Nemrég a nyakamba szuszogott a halál.
(A papír engedelmesen Luna betűi alá simul, ahogy ő folytatja a mesét.)
Hideg volt és szomorú a szeme. Az ajkai sarkán két ráncot szántott az élet, azokon meg a cinizmus lóbálta a lábát, mintha a halál is magába unt volna. Persze ez érdekes, mert akkor meg minek viszi el az embereket?
(Luna szeme köré ráncokat gyűrt az a keserv. A kislányt itt hagyhatta volna neki. Vagy legalább megadhatta volna neki a búcsúzást. Szuszogásból nem lesz bocsánatkérés.)
De nem panaszkodom, a világfájás nála valószínűleg szakmai ártalom. Csak azt nem tudom, miért viszi el azokat is, akik alig éltek.

Luna pontot tesz a mondat végére. Most már mindent leírt, ami azelőtt történt... hogy Ő meghalt. Luna nem tehetett semmit, csak ült az kórház folyosóján és sírt. Pedig ő szerette. Nagyon, nagyon szerette.
Még neve sem volt.

Ránéz a vele szemben ülő nőre. Annak szemébe hullik a haja, ahogy mosolyogva biccent neki, hogy jól van, mára elég.
Aztán a nő egy türelmetlen mozdulattal a füle mögé söpöri a göndör tincseket, így elővillan magasan lévő járomcsontja, homloka, barna tekintete. Még kellemes is lenne ránézni, ha nem örökölte volna az apja hegyes állát, így viszont leginkább egy félresikerült paprikára emlékeztet.
Luna tekintete lejjebb siklik, ahogy feláll és felveszi a kabátját, és elnézi a másik magassarkúba szuszakolt lábát, elegáns öltözékét. A szőkeség sóhajt, mind ilyenek, de talán ő más lesz, mint a többi. Na jó, talán mégsem, mondja magának, és elköszönve kilép a szobából, hogy azonnal egy csókot és néhány szőke hajszálat kapjon az arcára. Hallja a szobában lévő nő halk viszlátját.

Az ajtóból azért még egyszer visszapillant.
Laura Loveguard pszichológus, áll a paprika-utánzat blúzára csíptetett névkártyán.

A macskaköves utcán Rolffal sétálva, kéz a kézben, Luna azon a napon gondolkodik, amikor elindult a szülés.


~*~

Minden túl gyors volt. Az egyik pillanatban a kedvenc foteljében ült összekucorodva, és fogta Rolf kezét, a másikban már a kórházi ágyon kínlódott, és az órák csak csorogtak azon a fertőtlenítőszagú ágyon lefelé.

Aztán a megkönnyebbülés, az orvosok hangja, kint van. Egy végtelen pillanatnyi boldogság, végre megérkezett, még ha túl korán is, de itt van.
Egy, egyetlen pillanat boldogság. Ennyi jutott nekik.
A következő percben ugyanis a körülötte sürgölődők egyszerűen megkergültek, Luna körül feszült a tér, hangok, pittyegés, sürgető kiáltások, fémcsikorgás, szitkozódás hasított a dobhártyájába, mintha hasogatnák a fülén keresztül a szívét is.
Luna akkor nem értette, mi a baj, miért nem adják a kezébe, és csak nézte, ahogy fortyog a rémület az orvosok szemében.

Aztán sötét lett.

~*~

Luna klórszagban és száraz torokkal ébredt, nem akarta a valóságot. Álmokat akart, mosolyt és pernyelétet.
Igen, pernye akart lenni, aki csupán egyetlen, boldog pillanatig él.
Ahogy végül mégis résnyire nyitotta a szemét, először csak azt fogta fel, hogy fény van, biztos reggel, nem is aggódott különösebben. A komódon mellette egy csésze tea, milyen kedves Rolftól, ő is megcsinálta volna, ha megvárja, míg felébred.
Viszont valami nem volt rendben, túl nagy volt a csend és a fény. Steril volt a szíve, ahogy tekintete arrébb siklott, és látta, hogy Rolf és egy fehér köpenyes férfi beszélget tőle pár lépésre.

És akkor egyszer csak ott volt a fejében minden, a szenvedés, a megkönnyebbülés, az öröm, aztán a jégdarab a gyomrában, amikor nem hallotta a sírást. A jég felkúszott  a torkába, nyöszörgött, hol a baba, formálta a szája, és a két férfi odasietett hozzá.

- Shh, nincs semmi baj - csitította Rolf, megölelte, simogatta a haját.
- Hol a baba, hol a lányom? - sírta Luna, és nem tudta nem észrevenni, hogy az orvos félrenéz és Rolf karját megremegteti a feje alatt a gyász.
Mert abban a pillanatban már tudta, érezte, hogy a gyász, a harag, a fájdalom nyomta arrébb a férfi kezét.

Luna értette és nem akarta érteni. Soha.


~*~

Luna arra rezzent csak fel, hogy Rolf megáll és kitörli a szeméből a bánatot, az idegösszeomlás árnyékát kifújja a lelkéből egy pillantással. Sosem értette (nem merte), hogy miért maradt vele a szülés után a férfi. Pedig ő is kiborulhatott, üvölthetett volna, Luna nem hibáztatta volna érte.

Sosem felejti el azt az egyetlen pillanatot, amíg láthatta Őt.

Fekete volt a haja.

Álomsövény

(Halk kérdés, egyszerű válasz.)
- Mi az, ami lenni akarsz?
- A Mosoly.
- (Óvatos fintor.) Jó, de mi leszel, ha nagy leszel?
- A Mosoly.
- Úgy látom, nem érted. Felnőttként.
- A Mosoly.
- (Lassan, tagoltan.) Mi lesz a munkád felnőtt korodban?
- A Mosoly.
- (Türelmetlen ujjdobolás.) Mi lesz a hivatásod, ha kikerülsz innen?
- A Mosoly.
Fél a férfi – a lány nem fog innen kikerülni.
Nem érdekli, kérdez.
Hátha.
- Ki lesz belőled?
- A Mosoly.
- (Ujjdobolás megszűnik, talán-sóhaj.) Mi vagy most?
- Kifürkészhetetlen.
- (Mégsem-sóhaj, ujjdobolás.) Értetted a kérdést?
(Szöszke fürtök röpködése.)
- Az a lényege: mit gondolsz, mi az a hivatás, amivel leginkább szolgálhatnád a társadalmunkat?
- A Mosoly.
- (Vége-sóhaj, néma intés, közeledő ütemes lábdobogás, lánccsörgés.) Most visszavisznek a szobádba. Két nap múlva újra találkozunk.
- (Két vidám koppanás, nagy szürke szemek.) Viszlát, bácsi.
(Távolodó lábdobogás, kár érte-sóhaj, székrecsegés.)
A férfi nézi a zsugorodó párost. A kislány a válla felett mosolyog. Kifürkészhetetlenül.
(Halk kérdés, isteni válasz.)
- Mi lesz veled?
- A Mosoly.


2011. április 26.

Záró(-)jel

az eső csupán a
napfény könnye,
mosolyog a szád -
de a szemed nem

(pedig a szemed alatti táskába
a szívemet tettem)

- de merre lettem?
s te nem érted, hogy ki kérdi,
mikor a szem a száj a fül
mind  becsukva

(csak egy szív dobog egy régi
táskába dugva)

én tettem még oda,
tudod, pedig észre sem
vette a szád és talán
te sem, ami kár

(pedig már egészen
a tied lettem)


2011. augusztus 10.

Ma béke és napfény

Drótra fűzött virágok
- acélkardos világok -
dala száll
- hadba áll -
a fű felett
- ég veled! –
Képzeled.


Levél a tenyérben
szíve a szemében
keze az enyémben -
- Lük-tet.


Ma béke van és napfény az arcokon.

(2011. május 5., június 5., július 15.)

Könnyedén

én - sóhaj - még szeretnék
de azt mondtad: utállak
mégis együtt, könnyedén
léptünk tegnap a mába

mégis együtt rajzolunk
holdat, felhőt az égre
kézenfogva kapkodunk
pillangókat fényképre

fújunk sárga virágot
nevetve a fájjon!-ból
de mondj most már viszlátot
ébredek az álomból

2011. július 15.

Kitinpáncélt a szembogárra

csupán nevetek
a világra meg rád
és nyeldeklem a könnyeim
hangtalan
- láss erősnek, nyugodtnak, vidámnak
csak ne, csak ne a lelkem...

2011. április 3.